Aznap reggel rosszul volt. Folyt a nyála és köhögött. Az egész kutya nem tetszett. Bíztam benne, hogy a séta után jobban lesz, ám a bejárati ajtóban teste megfeszült, egy tapodtat sem tudott mozdulni és egy hatalmasat köhögött. Akkor azt hittem, nem tud feljönni. De feljött, a lakásban már jobban mozgott. Nem tudtam, mit tegyek, hiszen velem volt Ő is és munkába igyekeztünk, na meg már megint később érnék be az állatorvos miatt, ami kezdett kínos lenni, de mondjuk ez érdekelt a legkevésbé. Vívódtam.
-What does your instinct say? - kérdezte.
Rohangáltam fel, s alá, már amennyire a lakásomban rohangálni lehet. Megsimítottam a buksiját, aztán az orrát és éreztem, hogy száraz. Ez már túl sok jel volt ahhoz, hogy NE vigyem el az orvoshoz. El kellett vinnem!
Balázs megvizsgálta, EKG-ra tette, majd megultrahangozta. Elmondta, hogy egy egészséges kutya szíve percenként kevesebbet ver száznál, kutyámé aznap reggel több, mint kétszázat vert! A szíve már nem tudta ellátni egy szívveréssel a testet vérrel, ezért túlműködött és sok kicsivel igyekezte pumpálni a vért a vörös testbe, amelyet annyira szeretek. Azonnal Betalok (ember gyógyszer) injekciót kapott, de Balázs elmondta, hogy a helyzet kritikus: bármilyen apróság felboríthatja a keringést és az végzetes lehet. Napjai, legföljebb hetei lehettek hátra. Fájdalmai nem voltak, egyszerűen arról volt szó, hogy a fejben még nagyon pörögni akart a kis drága, de a szív már nem tudta ezt lekövetni.
Kiváltottam a gyógyszert, beadtam neki, majd bementem dolgozni. Fogalmam sincs, miért nem maradtam otthon vele aznap...
Egész nap nyugtalan voltam, és amikor hazaértünk, beigazolódott az érzésem: ott feküdt szegénykém óriásra felfúvódott hassal, telenyálazta az egész ágyat, és megmozdulni is alig bírt. Akkor már tudtam, hogy vége és folyt a könnyem. Még az a szerencse, hogy fél órával előbb mentünk haza (ez is csak Ő miatt volt, mert Ő parancsolt rám, hogy eszembe ne jusson túlórázni, hiába értem be aznap 2 órával később melózni), és így pont oda tudtunk érni "zárásra" a saját állatorvosomhoz. Az lett volna a legrosszabb, ha máshová kellett volna vinni....
A lift beakadt a negyediken, Ő ment le, hogy beindítsa, mert Gréti már nem tudott volna lemenni a saját lábán. És szerencse, hogy a ház előtt parkoltam reggel... A Belgrád rakparton persze nem volt hely, így megálltam a rendelő előtt, bevittem Grétit és addig Ő elvitte a kocsit és leparkolt. Ha nincs ott, fogalmam nincs, ezt hogy oldom meg... A kis Drágám pedig a saját lábán jött be.
Szóval felfúvódott a hasa. Nem volt gyomorcsavarodása, egyszerűen a keringés leállt és ugye fúvódni kezdett a gyomor... Balázs rendelt, azt mondta, ha most nem szondáztatja meg, akkor meghal. Ha megszondáztatja, akkor is lehet, hogy meghal, mert nem ébred föl az altatásból. Ha pedig nem tudja megszondáztatni, akkor meg kell műteni, amibe szintén lehet, hogy belehal... Nem voltak jók a kilátások.
Mondtam, hogy szondáztassa meg. Aztán megérkezett Ő, majd kicsit utána jött Balázs, hogy nem megy le a szonda... Matematikai esélye lett volna annak, hogy ha megműti, akkor még pár hónapig élt volna, de ilyen gyenge szívvel akkor is kérdés, hogyan regenerálódott volna. Felhívtam Ilonkát, mondtam neki, hogy mi van, és megerősített abban, hogy ki kell mondani... Na ekkor tört belőlem ki a zokogás. Ő jött, átölelt, ott volt mellettem végig.
Bementem, és mondtam Balázsnak, hogy akkor aludjon el. Hátramentünk Vele a műtőbe, ott feküdt az én Gyönyörűségem kábultan. Megsimogattam, megtapogattam a tappancsait (mind a négyet), a fülét, orrát, pofahúsát, megöleltem, megpusziltam, elmondtam, mennyire szeretem, aztán kimentünk, hogy Balázs elaltassa.
Megbeszéltük, hogy másnap reggel visszamegyek, hogy a hamvasztást elintézzük, meg visszaviszem a gyógyszereit, hogy adják oda olyan gazdinak, akinek szüksége van rá, de nem tudja megfizetni. Megöleltem Balázst is, Györgyit, az asszisztens hölgyet is, aki imádta Grétit. Ő még sírt is velem.
Hazafelé Ő vezetett. És igen, fantasztikus tőle, hogy lemondta a DHL vacsorát. Azt hiszem, ez sokat elmond róla, vagy talán majdnem mindent.
Otthon aztán vacsiztunk, Ő vigasztalt, nevettünk is azért, meg jó volt hozzábújni... Mondtam, hogy otthon kellett volna maradnom vele aznap, de erre azt mondta, hogy én sem szeretném, hogy a szeretteim lássanak betegen vagy szenvedni. És ezzel valahogy megnyugtatott. Meg azt mondta, hogy szerinte Gréti látta, hogy most már van egy normális ember mellettem, aki szeret és már elmehetett, már elengedhetett.... Ebben is van valami... Érdekes módon azóta ezt másik három ember is mondta.
Másnap reggel Guszti rendelt. Azt mondta, vegyük latinosra a dolgot és emlékezzünk arra, milyen jó élete volt, a szép momentumokra, ne pedig magyaros módon búslakodjunk. Valahol igaza van, de azért nehéz lesz majd, hogy otthon nem vár senki, nem csattog a karma és nincs benn a feje a hűtőszekrényben, amikor kinyitom... Aztán megölelt Guszti is, és kérdeztem, nem bánja-e, ha néha benézek, mert hogy ez nem csak egy szimpla kutya-orvos-gazdi kapcsolat volt, és most nekem nagyon fura, hogy ők kikerülnek az életemből. Mondta, hogy dehogy, sőt vannak, akikkel így lettek barátok.
Harmadnap megkaptam a hamvakat. Nem is tudom, morbid-e vagy sem, nem is érdekel igazán, de amikor a csuprot magamhoz öleltem, jó érzés volt, megnyugodtam. Persze, hogy folyt a könnyem...
S hogy milyen érzés most? Vergődöm, mint egy partra vetett hal, csak tengődöm, nem tudom, mit csináljak... Nem kell mennem se reggel, se este sétálni... Nincs rend a napomban, nincs velem, a lénye nem tölti ki a lakást, nincs aki vár, nincs ott, nem csinálja a megszokott dolgait... Villanásszerűen ugranak be dolgok, amiket csinált, és olyankor szinte mindig elbőgöm magam. Ahogyan a rabok szabaduláskor, hirtelen én sem tudok mit kezdeni a szabadsággal... Csak merengek és múlatom az időt... És arra gondolok, bárcsak még egyszer megölelhetném! Az is felmerül bennem, mennyire voltam jó gazdi, hogy sokkal többet kellett volna neki adnom... Szóval most minden értelmetlennek, üresnek tűnik. Nincs kiről gondoskodnom... Nincs az a finom, puha érintés, a hozzám bújás, a felvakkantás, a szőnyegbe törölközés evés után és még sorolhatnám...
Szóval nagyon fáj, hiányzik, de majd az idő megoldja. Nincs hozzá fogható kutya még egy, az biztos. Gusztiék a csodánkra jártak, szerintük mi annyira össze voltunk nőve lelkileg is, olyan csodálatos páros voltunk, amilyet ritkán látni. Ilonka pedig azt mondta, örüljön az a kutya, akinek olyan gazdája lehet, mint amilyen én vagyok.
Csinálok egy szép prezentációt a fotóinkkal és körbe akarom küldeni mindenkinek, aki ismerte.
Ez a kép nagyon megérintett. Pár éve készült és nagyon kifejező.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése