Ma két teljesen normálisan felöltözött, rendezett külsejű ember kért tőlem pénzt az utcán. Az egyik egy velem egykorú vagy picivel idősebb férfi volt, a másik egy hatvanas nő lehetett. Megdöbbentem. Ilyenkor szembesülök azzal, hogy mekkora a nyomor. Pedig nem külkerületben lakom, mégis egyre többen koldulnak. Na de mit is csodálkozom, amikor karácsonykor több ezres sor kígyózott az ingyen meleg ételért...? Értelemszerűen nem csak a hajléktalanok mentek el és álltak sorba, hanem azok is, akiknek ugyan van fedél a fejük fölött, ruhájuk is van, ám valószínűleg csak kiflire és tejfölre van pénzük, vagy még arra sem.
És akkor én meg azon aggódom, hogy egyedül élek és egyedül halok majd meg és hogy mekkora a fenekem... Igen, mindenkinek a saját problémája a legfontosabb és a legnagyobb és ezt tiszteletben kell tartani, na de akkor is... Hálás vagyok az égnek, hogy normális életet élhetek. Csak sajnos szociálisan nagyon érzékeny vagyok az ilyen helyzetekre. Márpedig valami azt súgja, hozzá kell szoknom, sajnos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése