Vészesen távolodó gyerekkor

Amikor gyerek voltam, sosem értettem, hogy az idősebbek, beleértve a szüleimet és a nagyszüleimet miért emlegetik folyton a saját gyerekkorukat és miért gondolnak rá vissza nosztalgikusan. Gyerekfejjel el nem tudtam képzelni, hogy jobb lehetett gyereknek lenni az ötvenes és hatvanas években és ha igen, miért. 

Csodás gyerekkorom volt. Úgy volt jó, ahogy volt és ezért már akkor is úgy gondoltam, hogy ennél jobb nem lehetett sem a szüleimnek, sem a nagyszüleimnek. Persze, mint minden tininek, nekem is voltak dolgaim, amik beárnyékolták a tini koromat, például az alakom, és hogy emiatt bizonyos ruhákat nem tudtam viselni, de ezt leszámítva, úgy gondolom, hogy jól éltünk. 

Ahogy öregszem, egyre sűrűbben kapom magam rajta, hogy be-bevillannak emlékképek a gyerekkoromból. Hogy egyre gyakrabban vágyom vissza a gyerekkoromba. Gyakran úgy érzem, hogy fájóan távolodni kezdek a gyerekkoromtól. Hiszen húsz évesen még csak tíz vagy tizenöt év távlatából tekintettem vissza a felhőtlen gyerekkoromra. De az olló, ahogy öregszem, egyre nagyobbra nyílik... 

Sokszor visszaringatom magam a nyolcvanas évekbe, a gyerekkoromba, hogy milyen volt akkor az élet és ábrándozom. Nagyon sokszor bevillan a kis kereszt utca a házunktól nem messze, ahol az egyik nagy kertes ház oldalában volt egy kis épület, ami amolyan Röltexként működött. Pici volt nagyon, sárgára volt mázolva és lejtős volt a tető rajta. Elől, az fakeretes üvegajtó mellett volt egy rácsos kis kirakatablak. Bent alig lehetett elférni: anyu és mi ketten a bátyámmal épp, hogy elfértünk. A pult mögött az idős néni szolgált ki, aki olajkályhával fűtötte a kis boltot. Mivel Anyu sokat varrt és kötött, volt, hogy itt is vásárolt néhány dolgot. Emlékszem, itt vette meg a Tom és Jerry rávasalható matricát, amit a szabadidőruhánkra vasalt. Hangulatos volt ide betérni. És az a döbbenetes, hogy akkoriban megélt ez a kis bolt és ellátta az egész lakótelepet. Az emberek, asszonyok akkoriban még maguk javították a ruhájukat, sokat maguk is készítették őket. Ma már ez is halott műfaj...

De ugyanígy beugrik a 159-es busz végállomása, ahol a busz egy domb-sziget körül megfordult. A fordulóban voltak kis bódék. Voltak kis, négyzet alaprajzúak és volt két-három nagyobb, téglalap alaprajzú. A sorrend a következő volt: könyves bódé, újságos bódé, virágos bódé, trafik, totó-lottó, süteményes bódé. Ebből a virágos, a trafik és a süteményes bódé volt nagy. Sosem felejtem el, hogy mindig megnéztük mindegyik kirakatát. Talán a totó-lottóé volt a legkevésbé izgalmas, de ott meg az volt az érdekes, hogy egy műanyag, lóhere alakú gyűjtőbe lehetett bedobni a szelvényeket, amit a bácsi mindig kitett a bódé elé - lánccal lekötve természetesen. 

A süteményesnél vette Apu a kedvencemet, a citrom roládot, ami azóta teljesen eltűnt. Az újságos kirakatát mindig megnéztük, és főleg a képregények címlapjai érdekeltek. A virágosnál mindig volt dekoráció és dísztárgy is. Emlékszem, egyszer karácsony előtt nézegettem a kirakatát egy sötét téli napon és arról ábrándoztam, hogy meglepem Anyukámat egy üveg angyalka dísszel, ami a kirakat alsó polcán volt. A trafik szagát sosem felejtem el... Volt ott minden, de főleg a radírok, a rotringok és később a koreai és kínai kacatok voltak érdekesek. 

Legelőször a könyves bódé szűnt meg. Valahol érthető volt. Proli környék, munkások laktak ott, a kultúra nem volt annyira az ott elő emberek életének a része. Aztán szépen lassan a többi bódé is eltűnt. 

Amikor egyre másra tűnnek el dolgok, bódék, épületek, dekorációk, szobrok, boltok Budapesten, akkor olyan, mintha kitépnének egy darabot a szívemből, vagy a gyerekkoromból. Ekkor kezdtem megérteni, hogy a szüleim valószínűleg ugyanezen estek át, amikor Budapest „fejlődni” kezdett a nyolcvanas, kilencvenes években. És ekkor értettem meg, hogy valószínűleg minden generáció a saját gyerekkorát tartja a legszebbnek, és például a mostani gyerekek a mostani Budapest képével nőnek föl, ők ehhez fognak kötődni. Beléjük ez vésődik be, ehhez fűződnek érzelmeik. Aztán majd húsz, harminc év múlva, amikor a mostani dolgokat is felújítják majd és átalakítanak mindent, majd ők is úgy érzik, hogy kitépnek egy darabot a szívükből.

Ettől függetlenül mit nem adnék, ha visszamehetnék az időben egy picit és még egyszer ott nem lehetnék Csepelen, az Erdősor utcán. Társasoztunk a szomszéd srácoknál, és a sötét, téli, havas este csöndjét csak mi, gyerekek és szülők a lépcsőházból törtük meg, ahogy hóembert építettünk a ház előtt... De jó is volt!

Karácsonyfadíszek

Imádom a gyerekkori karácsonyfa díszeinket. Imádom a régieket, amik Anyué voltak az ő gyerekkorában, és imádom azokat, amiket anyu papírból készített, és az üveg és egyéb díszeket, amiket Anyu apránként vett, ahogy lett pénze. Imádom a lengyel piros égősort, a füzéreket, mindent. 

De ezeknek otthon van a helyük. Ezeket a díszeket csak otthon érzem át. Otthon jó őket használni. 

Itt, pedig az ittenieket jó. Itt próbálok kialakítani egy karácsonyi, nosztalgikus hangulatot, ami majd a felnőtt korunkat fogja meghatározni és mostani emlék és szokás lesz. 

Azt hiszem, ez így jó. 

Igazi karácsony

Tavaly borzasztó erős volt a honvágyam. Idén nem. Nem mondom, hogy egyáltalán nincs honvágyam, de olyan, mintha a legrosszabbon már túl lennék, vagy mintha most fogadnám el, hogy hol élek és hogyan. Végül is... hét éve vagyok kint, az egy ciklus az ember életében. 

A bátyám augusztusban jött ki hozzánk először, miután a barátnőjével júliusban repült először Rómába. Ezek után már nem volt kibúvó: muszáj volt jönnie. Jól is sikerült az egy hetes angol szünidő: vittem minden felé. El volt ájulva. 

Mindig is szerettem volna, ha egyszer nálunk karácsonyozik (pláne most, hogy kész a lakás), ha egyszer átél ő is egy angol karácsonyt... De bevallom, álmodni nem mertem arról, hogy ez valaha is összejön. 

Aztán októberben gondoltam egyet és elmondtam, hogy karácsonykor Billnek meg nekem fölösleges hazamennünk, mert a barátok családoznak, a bátyámnál ketten nem tudunk aludni, Bill pedig karácsonykor nem tudja cégre elszámolni a szállást, vagyis nekünk szállást is kéne fizetni, ami most egy fizuból annyira nem megy... Úgyhogy fölvetettem, mi lenne, ha ő jönne ki. Nem nagyon kellett győzködni, szinte azonnal rávágta, hogy jön. Sosem felejtem el az arcát, amikor mondtam neki Skype-on, hogy a szobájába majd teszek egy kis karácsonyfát. 

Ezek után álmodozni kezdtem, hogy milyen jó lenne, ha a Bill bátyja is nálunk lenne, mert akkor igazi, családi karácsony lenne... Mindig is vágytam az ilyenre, a vendéglátásra, társasozás, nevetés, kaja, pia... 

De Bill bátyja makacs, önző és független, csakúgy, mint az én bátyám és így nem is reméltük, hogy jön. Amikor hetekkel a meghívás után sem tudtuk, hogy jön-e vagy sem, végleg le is mondtunk róla. Na ekkor mondta, hogy jön. 

Úgyhogy idén először családi karácsonyunk lesz, idén először vendégeink lesznek karácsonykor. Fogalmam sincs, mit fogok három pasit kibírni, de majd meglátjuk. Bill bátyja csak két napot lesz, ami pont elég lesz. 

És ha ez még nem lenne elég, akkor két ünnep között megyünk az apai unokatesómékat meglátogatni Dél-Angliában. Ugyanis augusztusban, Pesten találkoztunk az Erikával (apám húgának a lánya), akit kb tíz éve nem láttunk. Vele még úgy ahogy volt kapcsolatunk, mert följárt Pestre Nyíregyházáról, meg aztán Pesten kezdett dolgozni és felugrott Anyuékhoz néha, de az ő öccsével, a Petikével már vagy 25 éve nem volt kapcsolatunk. Kb akkor költözött ki Brightonba.

Nos, Erika mondta, hogy október végén jönnek ki látogatóba Petiékhez, én meg mondtam, hogy összejöhetnénk. Úgy is lett: egy nagyon klassz napot töltöttünk Arundelben. Ott volt Erika és a 17 éves fia, Beni, Peti és a párja, Tina, és az ötéves Thoby és a 7 hóapos Valentina, meg persze Bill és én.

Tartottam tőle, milyen lesz, hiszen Petit 25 éve nem láttam, a párját nem ismertem, a gyerkeket sem láttam soha. Peti úgy megszorongatott a parkolóban, mintha nagyon szoros kapcsolatunk lett volna gyerekkorunkban, pedig nem volt. :) De jól esett. Az volt a klassz abban a napban, hogy mindenki azonnal kijött mindenkivel és mindenki beszélgetett mindenkivel. 

Úgyhogy meg is beszéltük, hogy ezt majd megismételjük és hát mikor lenne jobb alkalom erre, mint karácsonykor. Úgyhogy viszem a báytám hozzájuk, akit szintén nem láttak már vagy 25 éve... 

Úgyhogy azt kell, hogy mondjam, hogy sűrű lesz a karácsony, de nem bánom. Jó az. Jó egyedül Billel is itthon relaxálni, de a karácsony a családról szól alapvetően... 

Éppen ezért idén várom a karácsonyt. Jól esik programot szervezni, tervezni a menüt, készülődni, ráhangolódni. 

Már csak az kell, hogy minden jól süljön el... Meglátjuk.

Tranzisön period

Többször akartam írni év közben, de nem jött össze. Most, hogy itt ülök a karácsonyfa alatt és nyugi van, kedvem és ihletem is van. Ráadásul, ilyenkor év végén jól esik visszagondolni, mik is történtek az elmúlt évben, jól esik amolyan számadást vetni. 

Vegyes egy év volt, az biztos. 

Február elejére olyan szinten depis lettem, leginkább a munkahelyemtől, hogy már kezdett aggasztóvá válni a helyzet. A cég nem lett volna rossz, de az alacsony létszám miatt egyszerűen képtelenség volt egyrészt jól vezetni ezt a céget, másrészt mondjuk szabadságra menni. Arról nem is beszélve, hogy túl senior voltam ide. 

Alapvetően nem baj az, ha egy cég úgymond start-up. Bár meg kell jegyeznem, hogy azzal a céggel, amelyik 45 év után is start-up fázisban van, valami gond van... Az sem baj, ha sok a tennivaló, ha folyamatokat kell szabályozni, ha fejleszteni kell. Ezt élvezem. Na de, amikor egy cégnél még szerződés sincs a raktárral és alap dokumentumok sincsenek meg, tréningről ne is álmodjak, akkor elgondolkodik az ember, hogy vagy elmegy innen, vagy az egész céget újra kéne rakni, amit nyilván nem lehet és akkor marad és szív. 

Az angol iroda hét főből állt, ebből négyen heti 2-3 napot dolgoztak. Már csak emiatt is rám toltak mindent, na, meg azért is, mert én tudtam, mit csinálok ill. mit kell csinálni, meg azért is, mert lusta dögök voltak. És fingjuk nem volt a bizniszről. 

A lehető legrosszabb időeltolódástól is szenvedtem, ami télen 13 óra volt. Reggel 7-kor call-ozni kellett, ahogyan volt, hogy este 7-kor is. Fárasztó. Még annyi, de annyi sztorit mesélhetnék a penészes hűtőszekrénytől a shanghai luxus flagship store-on keresztül, hogy betelne az egész blog felület. A lényeg, hogy amikor egy felszínes, bizgó mócsing, irritáló, indiai sales-es csaj jött a céghez, aki kioktatott engem, hogy kell professzionálisnak lenni, miközben ő maga egy értelmes mondatot nem tudott angolul leírni, amit meg tudott, tele volt hibával, na akkor éreztem, hogy én ezzel a nővel képtelen leszek együtt dolgozni. Ráadásul munka mellett semennyit nem tudtam foglalkozni a fotózással, egyre távolabb kerültem a céljaimtól. 

Egy hétfőn aztán annyira kiborultam illetve megsokkolt az indiai nő viselkedése, hogy amikor Bill értem jött autóval, egy szót sem tudtam szólni. Hazajöttünk, leültünk a kanapéra, Bill csinált egy teát és percekkel utána voltam képes megszólalni. Kivoltak az idegeim. Bill ekkor mondta, hogy nem érdekli, hagyjam a picsába ezeket. 

Úgyhogy fölmondtam. Az egyetlen jó dolog ebben a poziban a fizu volt, oszt' több se. Két hét után, február 22-én letettem a lantot és tervekkel tele, boldogan, felszabadultan, félelem nélkül vágtam bele a fotós karrierembe. 

Aztán rá két napra kitört a háború és minden megváltozott... Legalább is a kilátásaim.

De egyelőre azzal kellett foglalkoznom, hogy kiderítsem, ki is vagyok. Teljesen össze voltam zavarodva. Mi vagyok én? 

Influenszer?

Blogger?

Fotós?

Web dizájner?

Content creator?

Idegenvezető?

Mindegyik és egyik sem. Mibő tudok pénzt csinálni...? Időbe telt, mire rájöttem, hogy a szerelemtől nem lesz tele a fazék. Vagyis hiába a blog, abból nem lehet pénzt csinálni. 

Persze, bejött egy megkeresés a Klubrádióból egy beszélgetésre, ami mindent összekavart megint. Pláne, hogy utána még kétszer megkerestek. Nehéz volt elengedni a blogot, amit szerettem, de semmit nem hozott a konyhára. Hobbinak jó, de most nem a hobbi ideje jött el...

Aztán áprilisban tök véletlenül bejött egy fotós és web dizájnos munka. Imádtam. De még ekkor sem volt teljesen tiszta, hogy merre.

Júliusban aztán volt egy mély beszélgetésem az itteni magyar webidzájnerrel, aki az évek alatt amolyan mentorrá vált. Na ekkor tisztult le a kép. Innentől kezdve kezdtem el dolgozni a meghatározott területeken. 

Az elviselhetetetleül forró nyár egyáltalán nem inspirált, az nehéz és gyümölcstelen időszak volt. 

Az ősz viszont...! Mennyire vártam az őszt...! Egyrészt azért, hogy őszi témákat fotózhassak, mert tavaly a lakásfelújítás miatt ez teljesen kimaradt, másrészt azért mert vártam a dániai fotós workshop-ot. 

Három év után először repültünk együtt Billel és először voltunk külföldön. Aarhus - istenem, micsoda egy hely! A workshop elképesztően jó volt, szárnyakat adott, minden percét élveztem és minden pennyt megért. 

Onnantól kezdve ezerrel dolgoztam az őszi témákon, egy amerikai könyvkiadó is megkeresett és leszerződtetett egy havas cottage fotóra, Bill szerzett webdizájnra egy angliai magyar pubtuloajdonost, tartottam egy mini karácsonyi fotós workshopot nálunk, elvégeztem egy copywriting kurzust - egyszóval zajlott az élet. 

Novembertől kezdve karácsonyi témákat fotóztam, kreatívkodtam, élveztem, hogy sokáig fent maradok este, reggel viszont tovább aludhatok, hogy ha reggel köd, zúzmara vagy hó volt, akkor autóba pattanhattam és elmehettem fotózni. 

A hab a tortán az, hogy a kedvenc falum vegyesboltjának a vezetője szeretne velem együtt dolgozni és fotózást kért. Még nem fogadta al az árajánlatot, de ha ez megvan, akkor boldog leszek. És mindez karácsony előtt másfél héttel történik. Hát nem mennyei? 

Bill szerint rengeteget haladtam előre és tettem le az asztalra. Én nem így érzem. Valószínűleg sokkal előrébb kéne tartanom már. Mások nyomulnak, többet csacsognak, meg több céget bombáznak az ajánlatukkal. Én nem vagyok nyomulós, ezért nálam ez a folyamat lassabb... Félek, túl lassú, de majd meglátjuk. 

Azt érzem, hogy elfáradtam. Hiszen munka mellett szinte minden nap főzök, és a házimunkát is majdnem mind én csinálom. Szóval ha nem is multinál, de dolgozom. Furcsa ez a „tranzisön piriod”.  Azért néha zavar, hogy nincs normális bevételem és nem tudok új laptopot vagy telefont venni, ami nekem most már munkaeszköz is egyben. 

Még nem tudom, visszamegyek-e dolgozni. Az egyik felem azt mondja, igen, vissza kéne menni, a másik azt, hogy ki kell tartani és keményen tovább dolgozni a sajáton. Na de recesszióban még lassabb felépíteni egy vállalkozást... 

Mindegy, most nem agyalok ezen. Most pihenni szeretnék és élvezni a karácsonyt és élményeket a családdal. 

De ez már egy másik bejegyzés. 

Kinyúlni

 Majdnem 12 évvel ezelőtt volt egy bejegyzésem „Biznisz szpícs” címmel. Bemásolom ide, nem hosszú. 

„Néhány gyöngyszem az új munkatársak szájából/tollából.

A főnök:

Pls. reschedule-áld a meetinget, és checkkold le a room-ot mielőtt book-olod. (Felhívnám a figyelmet a rengeteg magyar szóra, amely ebben a mondatban található...) :-D

A kolléganő:

Először release-elni kell az emergency-t, aztán approvoltatni kell.

Ha kell, akkor pluggolok, hogy push-oljam őket.

IT:

Még nincs meg az access-ed, mert még approve-oltatni kell.”

Azt hittem, ez a legalja, ennél lejjebb már nincs. 

Tévedtem. 

Amikor tavaly áprilisban elkezdtem betanítani a cégnél az utódomat, egyszerűen lehidaltam, amikor  a következőt mondta:

„És abban az esetben, ha az opportunity-ket le kell zárni, akkor kinyúlsz a sales-eshez?”

MICSODAAAA????

Kinyúlni? 

Miféle baromság ez, az ég szerelmére?!

Persze tudom, hogy mi ez és hogy honnan jön. Tükörből fordítja vissza angolból magyarra azt, hogy reach out to somebody. De könyörgöm, ilyen a magyarban nincs! Illetve van, de legföljebb az ablakon nyúlunk ki vagy a rácson, de amikor egy embert akarunk elérni, akkor szólunk neki, vagy megkeressük, vagy megkérjük. Miért nem lehet magyarul beszélni?

Értem én, hogy egy multis környezetben, ahol egész nap angolul kell beszélni, nehéz hirtelen megtalálni a magyar megfelelőt szakszavakra, sőt vannak dolgok, amiknek egyszerűen nincs magyar megfelelőjük. Például a fenti mondatban az opportunity lehetőséget jelent, de nem tudom, hogy a magyar Microsoft CRM-ben ez valóban lehetőségként van-e lefordítva. 

És azt is tapasztaltam már - konkrétan a saját bőrömön is -, hogy ha az ember sok időt tölt külföldön, akarva akaratlanul néha vissza fordít dolgokat az idegen nyelvről magyarra és emiatt nem lesz magyaros a mondat. Ilyen előfordult már velem is, na de soha a büdös életben nem mondanám azt, nem mondanék olyat, hogy „kinyúlok a sales-eshez”. Ettől konkrétan rosszul lettem. 

És oké, hogy a srác több évet élt Angliában, de ehhez képest koránt sem volt szuper angolja, tehát nem emiatt használta ezt a kifejezést. Engem annyira idegesített, zavart és felbosszantott ez a magyartalanság, hogy muszáj volt szóvá tennem. 

Elmondtam neki, hogy a magyarban maximum az ablakon és a rácson nyúlunk ki, de emberhez nem. Embereket megkeresünk, vagy szólunk nekik. Erre azt válaszolta, hogy az előző magyar munkahelyén (szintén multi) mindenki ezt a szót használta és innen ragadt rá. 

Ezzel a következő a bajom: nem tudni, hogy azért használja ezt a drágalátos magyar fiatalság, mert 1) fingjuk sincs a magyar nyelvről, 2) poénnak tartják azt, hogy tükörfordítást használnak. 

Gyanítom mind a kettő benne van a pakliban, ami borzasztó szomorú. 

Én 6 éve és 3 hónapja élek Angliában és nem mondom, hogy nem ejtek hibát a magyarban, de TÖREKSZEM arra, hogy helyesen beszéljek és írjak és eszem ágában sem áll olyan magyartalan baromságokat mondani, hogy „kinyúlok a sales-eshez”. 

Istenem, hová jutott a világ...?! 

Vajon...

Sokat gondolkodom, hogy vajon olvassa még bárki is ezt a blogot egyáltalán. Nem mintha számítana, hiszen évekkel ezelőtt azt tanította Andi, hogy úgy írjam, akkor is írjam, ha senki sem olvassa. Ne azért írjam, hogy olvassák, hanem, mert írni akarom. Ez teljesen így van. Olyan, mint egy terápia. Vagy barát. A blogon kimondhatok mindent és minden bánatomat elmondhatom. Meghallgat. Írni jó. Akár olvassák, akár nem. 

Jóból is megárt a sok

Karácsony első napja van. Mostanra már az ember telítődött a szokásos karácsonyi dalokkal az üzletekben, templomban és az utcán éneklőktől vagy zenélőktől. S bár imádom Angliát, az angol kultúrát, nem is beszélve az angol karácsonyi kórus dalokról, valahogy úgy érzem, a jóból is megárt a sok. Nem azt mondom, hogy unalmassá váltak, de valami olyasmi. Kell néha egy kis szünet, hogy az ember újra elvarázsolódjon általuk. Mint amikor otthon bámulattal néztem Poirot karácsonyát és teljesen magával ragadtak a benne elhangzott karácsonyi dalok. 

Karácsony első napja van. Délelőtt a cambridge-i King's College fiú és férfikórusa énekelt gyönyörű karácsonyi dalokat, ami arra volt elég, hogy valamennyi karácsonyi hangulata legyen az embernek. Bill ilyenkor főzi az angol karácsonyi ebédet, amivel boldog, ahogy a délután három órakor elhangzó királynő beszédjével is. Ilyenkor érzem, mennyire angol, hiszen olyan boldog az angol szokásaival. 

Miközben főz, én egyedül ülök a kanapén és a kórus után körbenéztem, mi ment még a tévében. Észrevettem André Rieu több órás karácsonyi műsorát, így gyorsan csatornát váltottam. Bill nagyon szereti André Rieu-t és amikor 4 éve elvittem őt Amszterdamba a koncertjére, én is pozitívan csalódtam benne. Nem azt mondom, hogy minden stílust szeretem, hiszen a musicaleket ki nem állhatom, de becsülöm a komolyzene iránti elkötelezettségét és hogy szórakoztatni akarja az embereket szépséggel és értékkel. 

Szóval benyomtam André Rieu-t a tévében, Bill boldog, nekem pedig felüdülés európai karácsonyi dalokat hallgatni. Istenem, de jó! Végre valami más. Hiszen a jóból is megárt a sok.