Amikor gyerek voltam, sosem értettem, hogy az idősebbek, beleértve a szüleimet és a nagyszüleimet miért emlegetik folyton a saját gyerekkorukat és miért gondolnak rá vissza nosztalgikusan. Gyerekfejjel el nem tudtam képzelni, hogy jobb lehetett gyereknek lenni az ötvenes és hatvanas években és ha igen, miért.
Csodás gyerekkorom volt. Úgy volt jó, ahogy volt és ezért már akkor is úgy gondoltam, hogy ennél jobb nem lehetett sem a szüleimnek, sem a nagyszüleimnek. Persze, mint minden tininek, nekem is voltak dolgaim, amik beárnyékolták a tini koromat, például az alakom, és hogy emiatt bizonyos ruhákat nem tudtam viselni, de ezt leszámítva, úgy gondolom, hogy jól éltünk.
Ahogy öregszem, egyre sűrűbben kapom magam rajta, hogy be-bevillannak emlékképek a gyerekkoromból. Hogy egyre gyakrabban vágyom vissza a gyerekkoromba. Gyakran úgy érzem, hogy fájóan távolodni kezdek a gyerekkoromtól. Hiszen húsz évesen még csak tíz vagy tizenöt év távlatából tekintettem vissza a felhőtlen gyerekkoromra. De az olló, ahogy öregszem, egyre nagyobbra nyílik...
Sokszor visszaringatom magam a nyolcvanas évekbe, a gyerekkoromba, hogy milyen volt akkor az élet és ábrándozom. Nagyon sokszor bevillan a kis kereszt utca a házunktól nem messze, ahol az egyik nagy kertes ház oldalában volt egy kis épület, ami amolyan Röltexként működött. Pici volt nagyon, sárgára volt mázolva és lejtős volt a tető rajta. Elől, az fakeretes üvegajtó mellett volt egy rácsos kis kirakatablak. Bent alig lehetett elférni: anyu és mi ketten a bátyámmal épp, hogy elfértünk. A pult mögött az idős néni szolgált ki, aki olajkályhával fűtötte a kis boltot. Mivel Anyu sokat varrt és kötött, volt, hogy itt is vásárolt néhány dolgot. Emlékszem, itt vette meg a Tom és Jerry rávasalható matricát, amit a szabadidőruhánkra vasalt. Hangulatos volt ide betérni. És az a döbbenetes, hogy akkoriban megélt ez a kis bolt és ellátta az egész lakótelepet. Az emberek, asszonyok akkoriban még maguk javították a ruhájukat, sokat maguk is készítették őket. Ma már ez is halott műfaj...
De ugyanígy beugrik a 159-es busz végállomása, ahol a busz egy domb-sziget körül megfordult. A fordulóban voltak kis bódék. Voltak kis, négyzet alaprajzúak és volt két-három nagyobb, téglalap alaprajzú. A sorrend a következő volt: könyves bódé, újságos bódé, virágos bódé, trafik, totó-lottó, süteményes bódé. Ebből a virágos, a trafik és a süteményes bódé volt nagy. Sosem felejtem el, hogy mindig megnéztük mindegyik kirakatát. Talán a totó-lottóé volt a legkevésbé izgalmas, de ott meg az volt az érdekes, hogy egy műanyag, lóhere alakú gyűjtőbe lehetett bedobni a szelvényeket, amit a bácsi mindig kitett a bódé elé - lánccal lekötve természetesen.
A süteményesnél vette Apu a kedvencemet, a citrom roládot, ami azóta teljesen eltűnt. Az újságos kirakatát mindig megnéztük, és főleg a képregények címlapjai érdekeltek. A virágosnál mindig volt dekoráció és dísztárgy is. Emlékszem, egyszer karácsony előtt nézegettem a kirakatát egy sötét téli napon és arról ábrándoztam, hogy meglepem Anyukámat egy üveg angyalka dísszel, ami a kirakat alsó polcán volt. A trafik szagát sosem felejtem el... Volt ott minden, de főleg a radírok, a rotringok és később a koreai és kínai kacatok voltak érdekesek.
Legelőször a könyves bódé szűnt meg. Valahol érthető volt. Proli környék, munkások laktak ott, a kultúra nem volt annyira az ott elő emberek életének a része. Aztán szépen lassan a többi bódé is eltűnt.
Amikor egyre másra tűnnek el dolgok, bódék, épületek, dekorációk, szobrok, boltok Budapesten, akkor olyan, mintha kitépnének egy darabot a szívemből, vagy a gyerekkoromból. Ekkor kezdtem megérteni, hogy a szüleim valószínűleg ugyanezen estek át, amikor Budapest „fejlődni” kezdett a nyolcvanas, kilencvenes években. És ekkor értettem meg, hogy valószínűleg minden generáció a saját gyerekkorát tartja a legszebbnek, és például a mostani gyerekek a mostani Budapest képével nőnek föl, ők ehhez fognak kötődni. Beléjük ez vésődik be, ehhez fűződnek érzelmeik. Aztán majd húsz, harminc év múlva, amikor a mostani dolgokat is felújítják majd és átalakítanak mindent, majd ők is úgy érzik, hogy kitépnek egy darabot a szívükből.
Ettől függetlenül mit nem adnék, ha visszamehetnék az időben egy picit és még egyszer ott nem lehetnék Csepelen, az Erdősor utcán. Társasoztunk a szomszéd srácoknál, és a sötét, téli, havas este csöndjét csak mi, gyerekek és szülők a lépcsőházból törtük meg, ahogy hóembert építettünk a ház előtt... De jó is volt!