Lehet, hogy hülyeség, de amikor megláttam az első képkockákat, egyből a második pránanadi utazásom jutott az eszembe. Megláttam a keleti tájat, és azt éreztem, itthon vagyok, itt éltem az egyik előző életemben. Majdnem könny is szökött a szemembe. Ugyanis az utazás során láttam magam előtt mindent, mégsem tudtam a helyszínt elhelyezni: India? Emirátusok? Hol lehetett...? Sokat töprengtem ezen. Aztán látván a filmet - még akkor is, ha minden digitális kreálmány - egyértelmű volt, hogy itt volt az, amit láttam akkor.
A sztoriban nincs semmi extra, amolyan modern Indiana Jonse film. Azon tűnődtem, ahogy néztem, hogy hihetetlen, hogy felgyorsítják a filmeket is a mai rohanó világhoz mérten. Az embereket rengeteg inger éri, a mai gyerekek iszonyat sok információt fel tudnak fogni egy pillanat alatt, ezért a filmeket is ehhez kell igazítani. Bevallom, kapkodtam a fejem. Bírtam a tempót, de szokatlan volt. És azon merengtem, hogy basszus, ez a film kb. olyan, mint anyáink (meg az én gyerekkoromban) korában a Fekete tulipán c. film. Ha megnézzük, hogy az mennyire lassú a mostani perzsa sztorihoz képest, hááááát... eléggé megmosolyogni való az Alain Delon film. És vajon mennyire jó az, hogy a digitális technika ennyire dominál a mai filmben? Nincsenek díszletek, nincs, amit a rendező a képzeletünkre hagyna, mindent elénk tár készen.
A filmet egyébként Sir Ben Kingsley miatt néztem meg, ami számomra garanciát jelent. Csípem a fickó lapját. Különösen, ha jól tud valaki gonoszt alakítani, az tetszik.
Ha már a színészetnél tartunk, most mondta a bátyám, hogy meghalt Végvári Tamás. Nem tudtam, nem nézek tévét, és az interneten sem a híreken szörfölök. Istenem... fogynak gyerekkorom nagy alakjai. Imádtam a hangját. Annyi dokumentumfilm fűződik a hangjához és számos szinkronhang is volt. Szerettem nagyon. R.I.P.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése