Reggel éppen jön a házunk előtt a busz, így gondolok egyet, és felpattanok rá. A rakparton nagyon egyszerűen lehet átszállni a villamosra, és ez ma nagyon kényelmesnek tűnik. A reggeli napsütésben állva, megcsapja orromat a Duna szaga. Arcomat lassan a folyó felé fordítom, és meglátom az óriási sétahajtót, ahonnan idős és vélhetően német turisták lépnek ki. A kikötő hídján egy aprócska öreg bácsi helyezkedik éppen el sámliján, kalapját a földre helyezi, majd húzni kezdi a nótát. Kalapja meg is hallja rögvest az érmék csilingelésének hangját. Szememmel tovább kísérem a nyugdíjas látogatók útját. A járdán két matyó hímzésbe öltözött, középkorú nő áll, tőlük két méterre egy fotós. Amint elhalad a két nő között a turista, azok belé karolnak, mosolyognak és egy pillanatra ott tartják maguk mellett, míg a fotós lekapja őket. Az egész jelenet olyan, mint Matuska bácsi a Bujtor-filmekben, aki ha kellett, ha nem, ráakaszkodott a külföldiekre és jól meg is kopasztotta azokat. (Istenem, Bujtor... Ő sincs már közöttünk. Gyerekként imádtam a filmjeit, no és a hangja, amit Bud Spencernek kölcsönzött... sajnálom.)
Visszatérve a rakpartra, mit ne mondjak, én is kiakadnék, ha így közrefognának és csak úgy, akaratom ellenére lefotóznának. A vicc az, hogy az egyik faszi akart adni pénzt nekik, de nem kértek. Akkor meg mi ez? Valami újabb Budapest-propaganda? Egyébként a bácsinak csak úgy hullottak az érmék a kalapba, mintha Holle anyó szórta volna. Neki nagyobb sikere volt. Ő adott. Muzsikát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése