Már megint ez van. Egyszer fel vagyok dobva, aztán meg jön a mélabú. Most mélabú van. A hétvégén át tartó és hétfőn este kicsúcsosodó élmények után most megint magam alatt vagyok. Örülnöm kellene, és örülök is… csak… csak ott van az érem másik oldala is. És az bánt.
Pont ma gondolkoztam el azon, hogy mennyire unalmas lehetek a társkeresőn lévő pasik számára. Mert a többség idióta adatlapot készít, szórakoznak, meg kitesznek mindenféle fotót. Nos, én rendesen kitöltöttem az adatlapom, és normális képek vannak fönt rólam. Hát elhiszem, hogy ez annyira nem izgalmas. Alig van „forgalmam”, pár napja semmi sem érkezett. És valahogy kezdem elveszíteni a hitem, hogy ez így menni fog. Tegnap este már azon töprengtem, hogy mi a fenének csinálom az egészet, amikor mindig pofára esés a vége.
Az egyik jófej, de a testiségen kívül semmit sem akar, a másik azt mondja, hogy „agyi orgazmusa” van a leveleimtől, olyan szépen írok, de az meg nem tudja elfogadni az érdeklődési körömet, a harmadik nem szereti a kutyaszőrt, a negyedik meg mit tudom én.
Napok óta olyan álmos vagyok, hogy szédülés jön rám, és egész nap olyan érzésem támad, mintha nyitott szemmel aludnék. Valamiért mégis ott ragadok a gép előtt, és reménykedem. Hm… igaz a mondás: a remény hal meg utoljára.
Ma még az időjárás is tükrözi a lelki állapotom: borult az ég, fúj a szél és sötét van.
Ja, az előző bejegyzésemet aktualzálnám: a Csillagszemű lebetegedett (Freud óta tudjuk, hogy véletlenek nincsenek), Ervin sehol, Endre már árkon bokron túl, Zoli picit leállt a kutyaszőr miatt, Leó pedig már nem duzzog, de semmit sem csinál.
Na kíváncsi leszek, mikor csapok át a másik végletbe. Én már semmin nem lepődöm meg. Leginkább magamon nem.
