Eddig még nem vártam találkozót ennyire. Valami azt súgta, hogy egy ilyen kezdés után ebből vagy valami nagyon jó sül ki, vagy pedig nagyon rossz. Bevallom, amikor elindultam itthonról, enyhén remegett a gyomrom.
Úszott a park a napfényben, és már messziről mintha kiszúrtam volna egy világoskék pólós figurát. Mintha integetett volna, és elindult a túloldalról felénk. Ekkorra már elvakított a nap még mindig erős fénye, és csak akkor láttam újra, amikor már előttem volt ő.
A szeme életben még elbűvölőbb, mint a képen; egyből vonzotta a tekintetem. Vidáman rám mosolygott, majd megkérdezte, miközben már a mozdulatot el is indította, hogy "Mit is kell ilyenkor? Puszi? Hát szia!", és azon kaptam magam, hogy puszival üdvözöljük egymást.
Miután felocsúdtam a szeme láttán, alaposabban szemügyre vettem: magasabb, mint én (pont jó), a hangja ugyanolyan kellemes, mint a telefonban, a szája ugyanolyan, mint a képen, a mosolya meg édi. Igen édi, a fogak miatt. Ami kellemesen megdöbbentett az az, hogy nagyon sportos a testalkata, amit a képen nem lehetett látni. Mmmm..., nem rossz!
Ilyenkor mindig nehezen tudok indítani, nyitni, kell egy kis idő, amíg megszokom a másik nyújtotta légkört. De azt éreztem, hogy nagyon szimpatikus. Elértük a padot, ami amolyan "szigetként" működött. A beszélgetés szigeteként. Egymás felé fordulva, egymás szemébe nézve beszélgettünk. És figyelt. Ritka. Az is, hogy valaki kérdez. Hát ő kérdezett, nem is keveset és nem is akármilyeneket. Beszéltünk arról, kinek mit jelent a szerelem, hiszünk-e benne, ki mit keres, mi a fontos számára egy kapcsolatban, és még számtalan egyéb ehhez hasonló kérdésről. Jó volt. Mit jó volt? Csodás volt! Végre egy ember, aki szellemi síkon ott van, aki vonzó, aki kapásból jó pár dolgot szeret, amit én is. És eközben végig nézett.
Megkérdeztem, miért nem adta föl a velem való levelezést a nem éppen rózsás indítás után. Nos azért, mert a fotó és az írás nem passzolt szerinte össze.
Jó két órás beszélgetés után elindultunk vissza. Folyamatosan felém fordulva sétált mellettem, és kérdezgetett. Belekezdett egy kérdésbe, aztán elvetette a feltevését "majd máskor" jeligével. Nem hagytam. Ha már belefogott, akkor elő a farbával. Nos, a kérdés így hangzott: "Lenne kedved még találkozni?" Mosolyogva a szemébe nézve mondtam, hogy igen, aztán megcsörgettem a telefonját - ezúttal hívószám elküldéssel együtt.
Valahogy nem akaródzott felszállnia az első troli megállóban, még sétáltunk. Megkérdezte: "Biztos, hogy nem bánod, hogy még mindig velem vagy?". Nem, mondtam újfent mosolyogva. Hozzátettem, hogy ha zavarom őt, akkor szóljon, mert ezen a sarkon lefordulhatok és éppen hazajutok. Nevetve válaszolt, hogy nem, nagyon jól érzi magát velem. Hm... én is...mondtam, de ezt csak magamban.
Már majdnem a troli egész szakaszán végig mentünk, amikor megálltunk egy jónak ígérkező megállóban. Nem volt csók. Érintés is csak két ujjhegynyi, finoman, beszéd közben a karomra. Így volt jó. Felszállás közben még elmormogta az emailcímem, hogy jól jegyezte-e meg. No meg azt, hogy mikor találkozunk. Mondtam, amikor futunk.
Nem tértem magamhoz. Ez így annyira jó. Felértem, és mindenről beszámoltam Time-nak. Közben néztem a postafiókomat és B I N G O ! Jött egy üzenet tőle. Egy kép a kutyusáról, és egy sor. Írásban nem valami bőbeszédű, de ennyi épp elég volt:
"Most már többnek látlak, mint helyes lány... Részemről éreztem vonzalmat."
Azóta semmi. Rossz ez a várakozás. De bízom benne, hogy nem hiába való.
Fentiek feledtetik azt a tudatot is, hogy a cég hamarosan tényleg beborul, és azt is, hogy kitolták a felvételt októberre ott, ahol pályáztam egy pozícióra. Jöjjön, aminek jönnie kell!
Növeltem a távot ma, pedig szúrt az oldalam. De éreztem még magamban erőt ahhoz, hogy tovább fussak. Elhatároztam, hogy a cél az, hogy körbe tudjam futni a Margitszigetet. Akár Vele is...
Mire felértem, várt a levele. Öt kérdőjellel kérdezte meg, hogy mikor találkozunk újra. :)))
