Ma több gondolatom is támadt. Rövid és szerény bevásárló körútra indultam. Pár éve már nem az ajándékokról szól a családomban a karácsony, hanem arról, hogy együtt legyünk és jól érezzük magunkat, finom illatok, ételek, hangok és fények vegyenek körül. Némi ajándék azért szokott lenni, de mellé jár valami saját kezűleg készített is.
Tehát pár apróság megvételére és egy kolléganőm búcsúajándékának beszerzésére kerekedtem ma föl. A közelemben található Westendből hamar kimenekültem, mert rájöttem, hogy a körúton is megtalálhatók azok a boltok, amelyekbe be kívántam térni. Bíztam benne, hogy itt kevesebben lesznek, mint a hatalmas bevásárlóközpontokban.
Így is volt. Ám keserű felfedezést tettem. Az ember azt hinné, hogy az ilyen kis, bensőségesebb boltokban figyelnek az emberre, és megkapja azt a régi kiszolgálást, ami már eltűnőben van a fent említett divatos helyeken. Tévedtem. Gyakorlatilag nem figyelnek az emberre: az egyik kasszás lehúzza az árcédulát a portékáról, mert ajándéknak szánják és zacskóba teszi, vagy legalábbis egy papírzacskóba, a másik (akihez én kerültem), meg sem kérdez, rám sem néz, csak üti a kasszát, elveszi a pénzt és ennyi.
Ugyanígy jártam a másik helyen. Lehúzzák a vonalkódót, elveszik a pénzt, de hogy van-e mibe tennem, amikor látja, hogy tele a kezem, az már nem érdekli. Igen, persze, a zacskókért fizetni kell már egy ideje. De akkor is. Mindenhol csak a pénzcsinálás megy, a másikra való figyelés nem érdekes. Hol vannak a régi eladók, kereskedők? Pedig hiszem, hogy a siker záloga a figyelmes kiszolgálás, hiszen a henteshez is visszamegyünk, ha szép árut ad és kedvesen mosolyog.
Nem idegesítettem föl magam ezen, hanem csak töprengtem. Kár, hogy ilyen lett a világ. Ahogy így bandukoltam hazafelé, megláttam a jó pár éve a környékünkön csövező hajléktalant a CBA egyik pinceablaka előtt, ahonnan meleg levegő árad ki. Ott ült előtte a kutyával, akit Viszkinek hívnak. Köszönőviszonyban vagyunk. Egy nővel járja az utcákat, de télen a nő bemegy szállóra. A férfi a kutya miatt nem, ugyanis kutyát nem lehet bevinni a szállóra. Ott ült a mínusz öt fokban, a kutya mellette összegömbölyödve, én meg azon gondolkodtam, hogy hol az igazság: ez az ember itt a túlélésért küzd és csak a jó isten tudja, hogyan vészeli át a fagyos estéket az utcán, én meg a kiszolgálási színvonalon filozofálok.
Mindenkinek meg van a maga baja, és nem lehet mindenki más terhét, nyomorát magunkra venni és megoldani, mert abba beleroppannánk. És valahol az is igaz, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. De akkor is. Felkavart a látvány.
A másik dolog, ami ma a fejemben járt az a hó és a karácsony. Gyerekkorom óta imádom a karácsonyt, a hangulatát, a havat, a telet. És most, idén először, valahogy egyáltalán nem sikerül ráhangolódnom. Hidegen hagy. Talán azért, mert nincs kivel megosztani, nem tudom. És ezen még a hó sem tud változtatni.
Úgy öt-hat évvel ezelőtt volt utoljára, hogy karácsony előtt esett a hó. Azelőtt pedig valahogy gyerekkoromban. Azóta is mindig azt várom, hogy karácsony derekán hulljon a hó.
Most szakad. Nagy pelyhekben. És még ez sem deríti föl a lelkem. Tetszik, és szeretem, de nem tud örömöt hozni a szívembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése