A kései reggeli után lassan készülődni kezdtünk. Közben betettem a Sztárom a párom c. filmet, amit ő is szeret. Izgatottan öltöztem föl, ám ő higgadt maradt, mi több, lelkesen várta már a családommal való találkozást és az egész szentestét. Szépen, de nem túlzásba esve felöltözve indultunk el. Vezetés közben lettem ám igazán ideges, s bevallom, tartottam attól, hogyan fogja a családom fogadni őt. Bár egyre biztosabb lettem abban, hogy ha bármi kifogásuk van is, azt nem szenteste fogják szóvá tenni, hanem majd januárban, amikor már csak én megyek hozzájuk.
Amikor beléptünk a lakásba, meglepetésemre már a bátyám is ott volt, pedig esküdni mertem volna, hogy késni fog, ahogy szokott. Anyám vidáman és mosolyogva jött ki a konyhából, és ahogyan előre tanítottam, úgy köszönt:
- Hello, Bill! - mondta hajlott korú anyám vidáman, majd a bátyám került elő a nagy szobából (alias nappali), és üdvözölte kézfogással a szerelmem.
- Bocsi - váltott hirtelen magyarra a tesóm -, Apu kavar már megint, szokásához híven. Beléptem a nagy szobába és Apám a kanapén feküdt. Már megint a szíve és hogy ő rosszul van. Mivel Apám már találkozott Billel egy hónapja a koncerten, lazán üdvözölte:
- Hello. I am not well. I am old. - mondta gondterhelten.
- No, you are not. - vágta rá Bill határozottan, de nem bántón, miközben csípőre tette a kezét, én meg csak csodálattal kuncogtam a bajszom alatt, hogy milyen könnyedén veszi Apám lelki zsarolását. Anyám asztalhoz szólított, s Apám is átvánszorgott valahogy. Billt már előre felkészítettem a hagyományos magyar karácsonyi menüre, így simán bevállalta a halászlevet, ami egyébként ízlett neki, mivel az testes volt, a sült pisztrángot párolt zöldséggel és sajtszósszal (mivel nem rajong a tartár mártásért) és sült krumplival.
Ebéd közben a bátyám is és Apám is beszélgettek Billel, s Apám láthatóan azonnal jobban érezte magát, amint új társaságra akadt. Ugyanakkor megállapítottam magamban, hogy jobb az nekünk, hogy Apámnak kommunikációs korlátai vannak. Így legalább nem tudja összes pesszimizmusát és depresszióját Billre borítani.
Miután végeztünk, átmentünk a nagy szobába. A többiek kávéztak, Anyám mosogatott. Meglepően jól ment a társalgás, s persze Apám lemezgyűjteményénél kötöttünk ki, amit szintén előre vázoltam Billnek. Hallgattunk karácsonyi dalokat Elvis Presley-től, majd apám kedvenc dalát. Szóba került az ezer éves, ám elit lemezjátszónk, a hatvanas évek együttesei és énekesei. Telt, múlt az idő, így végül lejátszottam a karácsonyi zenegyűjteményemet a laptopomról, miközben bátyámmal az idén is igen formás, kínai műfenyőt díszítettük. Meséltem Billnek a karácsonyi díszek történetéről, az üvegdíszekről, a papírdíszekről, a különleges, piros fényű lengyel izzósorról, ő pedig csodálva nézett bennünket és nagyon meghatónak találta, ahogyan a fát díszítettük.
Végre kész lett a fa, már csak bátyám barátnőjét vártuk, hogy kezdődhessen az ajándékozás. Ez a rész kissé vontatott és fárasztó volt, de úgy érzem, sikerült áthidalni. Hét óra körül megérkezett végre valahára, és a rövid bemutatkozás és szusszanás után kezdődhetett az ünneplés. Anyám csengetett a haranggal, én elindítottam a "Mennyből az angyalt", amit együtt énekeltünk a piros fényárban úszó szobában. Még pár dal lement, majd felkapcsoltam a villanyt és elkezdtük átadni az ajándékokat. Utólag, amikor Bill mesélte, hogy érdekes volt számára figyelni a szokásokat, esett le a tantusz, hogy náluk nincs ez az átadom az ajándékom c. dolog. Náluk csak ott vannak az ajándékok a fa alatt, rá van írva, hogy kié a cucc, és mindenki kibontja a sajátját. Megspórolják az érzelmi részt. Számomra ez rideg, de hát ők így csinálják.
Mindenki örült mindennek, majd kértem a családomat, hogy üljük körbe az ebédlőasztalt még egyszer, mert van még valami meglepetés. Bill ugyanis vett Christmas Cracker-t. Elmagyarázta, hogy mi is ez, majd keresztbe tartott karral mindenki megfogta a szomszédja és a saját crackerjének egy végét, majd háromra meghúztuk. Pukkantak a dolgok, majd kiestek belőle az apró ajándékok, egy lapocska, amin egy vicc és egy téma állt, valamint egy papír korona, amit aztán a mákos guba elfogyasztásánál mindenki viselt.
A móka után végre elkezdtünk társasozni, amit mindenki élvezett. Sokat nevettünk, és nagyon gyorsan elrepült az idő. Tizenegyre végeztünk, amikor is ideje volt eldönteni, hogy ki akart éjféli misére menni, és ki nem. Végül senki sem csatlakozott a családomból, így kettesben vágtunk neki. Végül a Bazilika mellett döntöttünk.
A Bazilikában meglepetésként ért a turisták száma és az, hogy fiatal csajok piros rúzsban és Michael Kors és egyéb divat szerelésben jelentek meg. Az épület csodálatos és az orgona hangja lenyűgöző. A "Mennyből az angyalt" és a "Csordapásztorokat" ismertem, s ennek örültem. A miséhez és az imákhoz nem tudtam hozzászólni, de örültem, hogy végre eljutottam egy ejféli misére. Ugyan nem vagyok hívő, mindig is érdekelt, milyen. Bár, szívem szerint jobban érdekelt volna egy, a Margitszigeten található, hangulatos, kis kápolnához hasonló templomban lévő éjféli mise, kórussal.
Háromnegyed egykor indultunk haza, aminek fölöttébb örültem, mivel nem volt egyszerű magas sarkúban végig állni a misét, ráadásul szakadt rólam a víz a templomban. (Nem, nem arról van szó, hogy izzadtam, mint kurva a templomban. :) )
Ami csodálatos volt számomra az, hogy amikor hazaértünk, bekapcsoltam az égőket, és a hangulatos fények mellett, karácsony éjjelén egy kávé és sütemény mellett még beszélgettünk vagy fél órát arról, hogyan éreztük magunkat, mit tetszett, mi nem, beszélgettünk vallásról, szokásokról. Meghitt volt és csodálatos. Nincs jobb szó rá: csodálatos volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése