Péntek

Bevallom, az elmúlt pár napban magam alatt voltam. Kezdett felőrölni az, hogy minden napom ugyanúgy telik: reggel vonattal és busszal be a melóba, aztán munka, utána viszonylag korán haza, aztán másnapra ebéd készítés, lakáskeresés, vagy éppen levélírás barátoknak, fürdés és Skype a Kedvessel - NB itt egy órával hamarabb kell "haptákba vágnom magam". Aztán hiányzott a város. Elképzeltem a karácsonyi fényben úszó Budapestet, a nyüzsgést, a megannyi lehetőséget. Még ha nagyon kevés programlehetőséggel éltem is, azért munka után csak el tudtam menni egy egy bevásárlóközpontba, vagy boltba, vagy manikűrre, vagy fodrászhoz, vagy pedikűrre... Itt este hatkor zárnak az üzletek, minden kihalt. Ráadásul mivel kocsival hoznak haza, a várost is elkerülöm, tehát marad a falu. Ha azonnal hazajövök, elég ingerszegényen telik a napom. Szóval hiányzott a város, és nem tudtam, miért vagyok itt, amikor a családom és az otthonom otthon van. Ezt kellett magamban helyre tenni. 

Pénteken engedélyezek magamnak egy péksütit. Alig várom, hogy reggel bemenjek a vonatállomás mellett lévő Countrystore-ba és megvegyem a 85 penny-s csokis-vaníliás csavard rudat, és bent elfogyasszam egy tea mellett. Isteni reggeli, éppen ezért szeretem a péntek reggeleket. Meg amúgy is, pénteken dress-down van, az ember nyomulhat nagyon kényelmes öltözetben is. 
Hogy kirángassam magam a depiből és az ingerszegény állapotból, elhatároztam, hogy ma este, mielőtt hazamegyek, elsétálok a templomig, ami jó 3km. Hazafelé a vonaton nagyon éhes voltam. Azon merengtem, hogy kéne ennem otthon valamit. De mit és mikor? Séta előtt vagy után? Gondolatom a tükörtojás körül forgott, de nem akartam volna enni séta után, séta előtt meg hazamenni és utána megint elmenni... nem fűlött hozzá a fogam illetve még szerettem volna inni valamit. Valami tartalmasat, nem vizet. És nem is teát. Igyekszem napi 2 teánál nem inni többet. De semmi másom nincs itthon... Ekkor isteni gondolatom támadt: forró csoki a helyi Costa-ban. Amint megfogalmazódott bennem a gondolat, alig vártam, hogy a vonat beérjen. A Costa az állomással szemben van, a sín túloldalán. Szeretjük a Costát, akkor is, ha franchise és kb ugyanaz, mint a McDonalds. (Egyébként ha lenne pénzem, én kis hangulatos, kávéház jellegű kávézókat nyitnék a falvakban, mert azt keveset találni. Costa minden porfészekben van. Igen, olcsó és kiszámítható minőség, de az emberek nem ismernek mást, ezért jó nekik a Costa is.) Ennek ellenére ma este nagyon értékeltem a kis forró csokimat, vagy mondjuk inkább kakaómat. Még karácsonyi kakaóport is kaptam a tetejére egy hópehely formájában. Ez a kakaó ma mindennél finomabb volt és jobban esett. Örültem, hogy beugortam, szürcsöltem az italom és közben a wifinek hála csacsoghattam barátokkal. És a cookhami-i Costának nagyon jó a hangulata. Nagyon. 
Innen aztán felsétáltam a karácsonyi fényben tündöklő, ódon fő utcán a templomig, majd haza. Sokkal jobban éreztem magam. 
Az pedig végképp sikerült helyre tennie bennem a dolgot, hogy elolvastam a mai híreket. Hálát adok az égnek, hogy nem én állok ott a makedón-görög határon menekültként. Azt hiszem, nagyon szerencséseknek mondhatjuk magunkat, amiért jó életünk van. Innen nézve már elenyésző problémának tűnik, hogy hiányzik a város fíling és  az, ha olykor nem tudom, mit csinálok itt...