Szombat reggel napsütésre ébredtem úgy fél hét körül. Megnéztem a telefonon az időt, és meglepődve konstatáltam, hogy üzenetem érkezett. Vajon ki lehet az, gondoltam, és hunyorogva nyitottam ki a telefonom. Hát mindenkire gondoltam, csak rá nem: Ervin volt az. Hajnali negyed kettőkor üzent, hogy a jövő héten nem úszom meg őt.
Válaszoltam, és kisebb sms csatába keveredtünk. Meg is lepődtem, mennyi sms-t szán rám, és milyen gyorsan válaszol. Persze adtam neki az ívet, és nem dőltem be annak, amit a hétvégi programként vázolt. És hogy miért nem lehetett mindezt 2 percben megbeszélni, miért 5-6 sms-ben kellett mindezt intézni, fel nem foghatom. De azért örültem neki.
Aztán épp álltam a zöldségesnél, amikor megcsörrent a telefonom. Márti volt az, hogy elfelejtettem-e őket. Ó, basszus, mondtam, azt hittem, hogy vasárnap lesz a kinez tanfolyam. Ekkor fél tíz volt és kilenckor kezdődött. Még az volt a szerencse, hogy útra kész állapotban voltam, így hazarohantam a cuccal, és már úton is voltam.
A tanfolyamon aztán egymáson gyakoroltuk a tesztelést. Érdekes, hogy minket majdnem mindig egymásnak tesztel ki Márti Zsuzsival, a 4-es lánnyal. Kölcsönösen nagyon nehezen érezzük egymás izmait.
Nos, nem tudom, hogy Zsuzsi mennyire jól tesztelt, de a VB-n negaítv érzelemnek az jött ki, hogy elhagyottnak érzem magam. Lement megnézni, hogy hol rögzült ez az érzés, és a születés időpontja volt az. Márti erre azt mondta, hogy a születéskor elhagyottnak éreztem magam, azóta egyedül kell megküzdenem mindenért és mindennel. És valóban, éreztem már néhányszor így az életben, ill. most is érzem néha.
És azóta magam alatt vagyok, naponta többször is majdnem elsírom magam, de nem sírok, csak érzem, hogy nagyon megérintett ez a dolog... ezek szerint lehet benne valami...
Még az sem dob föl, hogy elméletileg holnap találkozom Ervinnel. Bár szerintem az utolsó pillanatban le fogja mondani, ahogy ismerem. De az sem érdekel. Tényleg nem. Annyira mindegy, mert úgysem ő az, akit keresek, ő nem tudná azt megadni, amire szükségem van. Illetve lehet, hogy meg tudná, de nem a mostani élethelyzetében. Mondjuk úgy 5 év múlva... lehet, hogy akkor kellett volna egymásra akadnunk. Ki tudja...
Ez a U2 nóta épp illik a társkeresésemhez:
I Still Haven't Found What I'm Looking For
