Napok óta égett már a szemem. Tegnap pedig már bent megfájdult a szemem. Feszült voltam és ingerült. Folyton ő járt a fejemben és vívódtam, egyszerűen majd szét feszített a düh, és ebbe a feszültségbe belefájdult a fejem. Semmi mást nem akartam egész nap, mint végre leülni és átgondolni mindent nyugodtan, és megírni neki, mire jutottam.
Este lefeküdtem aludni, hogy enyhítsem a fájdalmat. Nem sikerült. Muszáj volt gyógyszert bevennem, és némi kólát magamba önteni. Úgy fél tizenegy körül már elmúlt. Lezuhanyoztam, és végre neki álltam a megfogalmazásnak.
Úgy gondolom, jól sikerült levél lett. Nem csöpögős, objektív, mégsem durva, és őszinte. Bevállalós. Olyan levél, amire nem várok választ.
Rá kellett jönnöm, hogy nagy önámítás lenne azt hinni, hogy majd én olyan hatással leszek rá valaha, hogy megváltozik. Fenéket. Viszont azt megmutatta nekem, hogy igenis ilyen férfitípusra vágyom, azzal a különbséggel, hogy akarjon is engem.
Elküldtem. Már jobban voltam. Reggel megjött a visszaigazolás, hogy elolvasta. És hihetetlenül megkönnyebbültem ettől. Már nem fáj. Tovább kell lépni. És egyszerre ettől az érzéstől újra kedvem van zenét hallgatni.
Érdekességek még tegnap estéről:
1) Az Oroszlán srác, aki x hete majdnem felfalt az első találkozón, elnézést kért a viselkedéséért, de azt mondta, maradjunk ennyiben. Rendben.
2) A szemüveg és papucs őrült viszont új néven bejelentkezett hajnalban a keresőn. Ő keresett meg, nem én! De ő is csak magával tud foglalkozni... Teljesen elbűvöli az arcom, még a Photoshop tanfolyamon is rajtam tanulta a retusálást... De akkor miért nem lép? Fene se érti.
Most mindjárt jön a lelkes Rák. Adok egy esélyt ennek is, bár nem fűzök hozzá sok reményt. Nincs szikra... És még mindig nehéz felvállalni megmondani ezt...
∗∗∗∗
Futottam. Esőben. Rég ment ilyen jól. Élveztem a hűvös szelet és azt, hogy könnyed vagyok, és hajt a feszültség. Ilyenkor szeretek a legjobban futni. Amikor bele sem gondolok semmibe, csak futok, tempósan és azon kapom magam, hogy már a táv felénél fordulok vissza. Ez már valóban futásnak nevezhető teljesítmény volt, nem kocogás. Néztem az utat, ahogy egyenesen előttem volt, és csak tepertem, csak tepertem, mintha az életem múlott volna rajta, vagy mintha ezzel megszerezhettem volna őt.
Az időjáráshoz és a lelki állapotomhoz is az Enigma illik most a legjobban, nem tudom, miért. Talán a misztikum, a rejtély miatt. Újra és újra beteszem és meghallgatom. A múltkor Frank Sinatraval voltam így.
