Régebben írtam már az "elátkozott lakásról", ahová egy nagyon fiatal pár költözött be egy pár éves kisfiúval. A nő (ugyan, nő... lány, hiszen baromi fiatal) azóta megszülte a második gyereket is, lehet vagy fél éves. Nehezen viselem, hogy állandóan sír a gyerek. Persze, hogy egy csecsemő sír. Na de nem létezik, hogy folymaatosan, órákon keresztül! Néha az az érzésem, hogy nem is foglalkoznak vele, vagy ne adj' isten magára hagyják. Szörnyű.
Arról nem is beszélve, hogy mi lesz ezekből a gyerekekből, amikor reggel az apjuk odrít az anyjukkal, hogy "megöllek, a kurva anyád!", mire a lány egy olyan velőtrázó sikolyt ereszt ki a torkán, amilyet kb az "Amerkiai pszichóban" hallani (rémes), majd elordítja magát, hogy "köcsög csicska". Szépen vagyunk... Ez ám az igazi szeretet...
Amikor aztán sajnálni kezdem a gyerekeket (és tényleg sajnálom), hirtelen eszembe jut Csernus egyik mondása:
"Vesztesekre márpedig szükség van. Hogy tudd, hová
jutsz, ha az ő útjukat járod. Ők a viszonyítási pont. A nullák így
töltik be végül küldetésüket."
Szóval igen... ha brutálisan hangzik is, szükség van a rosszra a világban. De attól még szörnyű ezeket hallgatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése