Istenem, mit rontok el? Mi a baj velem? És miért nem lehet őszintén megmondani, ha valami nem klappol?! Hogy az ember legalább a helyére tudná tenni és tudna belőle tanulni és fejlődni?! De nem. Még ezt sem kapja meg az ember. Akarom mondani a nő.
Ugyanakkor kezd letisztulni a dolog bennem. Nem kaphat az ember egyszerre ennyi jót az élettől, mert az túl sok megpróbáltatást is jelentene. Ha minden igaz, új életem és munkám lesz Sopronban, és erre kell koncentrálni. Fel kell építenem magam, fejlődnöm kell, meg kell erősödnöm. Ezt nem tudnám úgy, hogy érzelmileg ingatag vagyok egy kapcsolat miatt. Ja, csak ehhez össze kell jönnie Sopronnak… Most már semmiben sem bízom.
Amúgy ő is fejlődni fog. Érzem. Mint ahogyan azt is, hog ez így még nincs lezárva. Aztán ki tudja… Lehet, hogy nagyon is le van zárva. Még aludnom kell erre párat.
Képtelen vagyok keresni. Nem is akarok. Majd leköt a munka, ami fontos, és ha elém vet valakit a sors, elém vet, ha nem, hát nem.
Most majdnem megbolondulok. A lelkemet ki tudnám ordítani egy jó nagy mezőn, és a világból ki tudnék futni, olyan hatalmas feszültség és fájdalom van bennem.
Nem tudok most dolgozni. Nem megy.
Hogy vártam a hosszú hétvégét… Most meg? Isten tudja, hogyan vészelem át ezeket a napokat.
