De azt hogy is kell? Pláne akkor, amikor azt hallja bent az ember a munkahelyén, hogy kb. 1 hónap múlva borul a cég... És ha majdnem négy hónapon keresztül keres állást, és úgy 10-15 helyről egy sem hívja föl...? Pedig majdnem mindig be szoktak hívni meghallgatni.
Hjaj, tele vagyok tervekkel..., de így hogy?
Azt mondják a bölcsek, hogy parát vonzunk be, ha parázunk. Jó. Akkor nem parázok. De valaki mondja el, hogyan kell átállítanom a pici fejecskémet a pozitív gondolkodásra. Mert nem megy.
Istenem, Leó...
Nos igen, túl vagyok rajta. Nem függök tőle, nem vágyom már rá. De még így is hatással van rám - kár is lenne tagadni. Ma is, amikor átölelt, megszorított, rám mosolygott és megpuszilt, magával ragadott. Most tapasztalom meg azt, amiről Levi írt egyszer. Hogy egyedül érzem magam, és érzelmileg sebezhető állapotodban vagyok. Igen, valami ilyesmit érzek a bőrömön.
Már nem kell, tudom, hogy másra van szükségem, de egyedül vagyok, és annyira tud hiányozni egy érintés, egy ölelés, egy mosoly.
És tegnap, amikor kiszálltam a kocsiból, rámdudált, hogy vegyem föl a telefont. Fölvettem. Azt mondta, csak azt akarta elmondani, amit a kocsiból való kiszálláskor nem hallottam. "Igen, mit? Hallgatlak.", mondtam. Erre ő: "Semmi, csak az, hogy szeretlek." Pedig egy hete csak veszekedünk.
Azt már el tudom dönteni, mikor rizsa, vagy manipuláció az ő szájából ez a szó, de ez most itt őszinte volt. És ezért még nehezebb ilyenkor...
