Nem is olyan régen kaptam Mefi barátomtól egy emailt, amelyben a következőről volt szó. Egy amerikai nagyvárosban az egyik metróállomáson a világ egyik leghíresebb hegedűművésze egy Stradivarin játszott. Azt figyelték kamerával, hogy hányan állnak meg hallgatni a zenét, vagy hányan figyelnek föl rá egy perc alatt. Az eredmény lesújtó volt. Ha jól emlékszem egy ember állt meg, egy könyökölve nézte picit és egy kislány akart learagadni, de az anyja tovább húzta. Mi ennek a tanulsága? Az, hogy elrohanunk az élet szép dolgai mellett illetve már jóformán észre sem vesszük a szépséget. A gyerek még igen, nyitott lenne rá, csak azt is mi, felnőttek rontjuk el, hajtjuk bele a rohanásba.
Ma, ahogyan fog- és fülfájósan bandukoltam az Örs vezér terén az aluljáróban, gyönyörű ének ütötte meg az amúgy is fájós fülem. Egy roma srác gitározott és énekelt. Olyan tiszta és éles hangja volt, és annyira a helyükön voltak a hangok (bár nem értek hozzá), hogy a csodálattól nem is gondoltam a fájdalmamra. Teljesen lenyűgözött. Úgy alakult, hogy az IKEA előtt be kellett mennem még az Árkádba. Onnan kifelé megint a srác felé vitt az utam; elrontottam a feljáratot. Hm... talán nem véletlen.
A bútoráruházból hazafelé még mindig szólt a csodás éneke gitár kísérettel. Készítettem pénzt. Nagyon, nagyon ritkán szoktam pénzt adni, de úgy éreztem, neki kell adnom. Megköszönte. Remélem, egyszer valaki felfedezi, mert nagyon tehetséges.
A metrón pedig eszembe jutott az amerikai felmérés. Örülök, hogy ma észrevettem a szépséget, ami körülvett.
