Nem tudok rá nem emlékezni.
A lumbágóm miatt akkoriban éppen úsznom kellett járni, és volt beutalónk anyuval a Lukácsba. Mindig munka után mentünk úgy délután kettő körül, hiszen akkor még csak 4 órában dolgoztam. Az úszás után masszázsra is kellett menni. (Apropó, itt ismertem meg Albit, a vak masszőr srácot.)
Épp masszírozta a hátam, amikor a rádió megszakította az adást, és bemondta ezt a szörnyűséget. Ennek már nyolc éve. Úristen, nyolc év...! Mindig az van a fejemben ezzel kapcsolatban, hogy 1) nehéz elhinnem, hogy az USA szervei erről nem tudtak előre, 2) az igazságot soha nem fogjuk megtudni, 3) számtalanszor elképzeltem, milyen szar lehetett a gépen ülni és végignézni, ahogy belevezetik azt a toronyba, kvázi, hogy a halálba repül az ember. Azt is átéreztem, mennyire istentelen érzés lehet ott állni az ablakban és kiugrani...
Mennyit változott azóta a világ? Úgy őszintén?
