Csak egy test sétált ma este a sötét Duna-parton. A lábak tudták a dolgukat és automatikusan vitték előre gazdájukat. Tekintete az ázott avarral teli, a lámpák fénye által épp hogy megvilágított járdára meredt. Üres. Igen, ez az. Üres a teste. Mert a lelke valahol máshol járt. Mintha egy laza mozdulattal az összes belső szervét kitépték volna a testéből, annyira fájt.
Fájt, hogy azt az embert, akit nagyon szeretett és még most is szeret, átteszik egy másik osztályra. Nem fogja sem látni, sem hallani ezentúl a nap minden percében. Nem tud vele megbeszélni szakmai dolgokat, nem lesz, aki segíti őt, ha baj van. Nem lesz, akinek a gyönyörű angol kiejtését és férfias hangját hallhatná, nem lesz, akinek a mosolyában gyönyörködhetne, amikor egy közös poénon nevetnek. Nem lesz, aki a tenyere mögül puszit küld lopva az asztalnál, és akivel egyszerűen csak jól érezné magát.
Mit csináljon most? Mivel oldja fel ezt a mérhetetlen fájdalmat? Igyon egy cuba librét, vagy menjen el kefélni egyszerre két pasival, vagy fussa körbe a fél világot, vagy bömböltessen Slipknotot...? Nem tudja. Nem akar ma létezni, nem akar ma gondolkodni.
Exportra... Egy vérbeli beszerzőt. Nonszensz. Leó született beszerző, a legjobb ever.
Igen, Leóról van szó.
Persze ez is egy a sors által előírt fordulat, és valószínűleg azt a célt szolgálja, hogy segítse a leszokást. Csak a jót ebben meglátni most még nagyon nehéz. Most csak fáj. Nagyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése