Csoki Timmy egyik kutyusa volt. Igen, volt, mert sajnos elment. Fiatal, erős kutya volt. Kedveltem. Amikor ma reggel olvastam a levelet, bevallom, elsírtam magam. Mert egy kutyás teljesen átérzi, milyen lehet elveszíteni egy négylábú társat, még akkor is, ha még soha nem veszített el egyet sem.
Nos az utolsó emlékképem Csokiról a következő, és ezt most Neki szól.
Emlékszem, kellemes, augusztusi nap vége volt. Az ég felhős volt, fújdogált a szél, nem volt meleg, de hideg sem. A két kutya rohangált az alföldi tanya kertjében, és csak úgy dübörgött a talaj a lábuk alatt. Fáradtan huppantunk bele a kerti hintaágyba, mindketten tálcával az ölünkben. Azt hiszem, Orsi párizsit ettem kiflivel és koktél paradicsommal, és hozzá Oké kakó italt ittam, Timmy pedig valamilyen májpástétomot és talán sonkát, barna, magos kenyeret és majonézt evett.
Mindkét kutya rendkívül jólnevelt, nem kunyerálnak. Élvezték a szabadságot és tulajdonképpen ránk sem bagóztak, ahogyan tömtük a majmot. Néha oda oda tévedtek, megnézték, hogy még mindig falunk-e, aztán folytatták hancúrozásukat.
Aztán egyszer csak Timmynek elege lett a pástétom végéből, darabokra tépte, és a földre kezdte dobálni. Azt mondta, így nem tudják, hogy tőle van, és figyeljem meg, hogy míg a Zsömi nem veszi észre, a Csoki kiszagolja, és mindet meg fogja találni a fűben. És úgy lett. Csoki jött, szimatolt, és mindet megtalálta, és megette. Aztán rohant tovább, nem zaklatott minket. Hihetetlen függetlennek és öntörvényűnek éreztem a kutyát. Csodáltam.
Szeretünk, Csoki! Mindig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése